Bak Jolán

Hivatása, élete, sorsa lett Eszterháza 63 éven át...  

A Fertődi Eszterházy Kastély igazgatónője volt. 1947- től 2010-ig tartó egyedülállóan sokrétű,  történelmi jelentőségű szolgálatát a Köztársaság Aranykeresztjével tüntette ki a Magyar Állam. Munkássága megkoronázásának tekintette, hogy felújíttathatta a kastély kápolnáját.

      Hálás vagyok a Teremtőnek és a sorsomnak, hogy Jolika első látásra a barátságába fogadott és másfél évtizeden át sok különleges élményben részesített a számtalan környékbéli történelmi kirándulásunkon igazán szívélyes vezetőm volt, kifogyhatatlan mennyiségű saját anekdotával. Általa ismertem meg részletesebben Nagycenket, a Fertő hanság tájegységeit, a madárvártákkal, és persze a híres Mekszikópusztával , az Ausztria területén lévő Mosonszentandrást, Kismisartont , és a gyönyörű Grazot...

    Mivel azelőtt évente 2-3 alkalommal is meglátogathattam őt , most  bizony hiányoznak a régi csavargásaink és az ő különleges, varázsos személyisége...

       Jolika 1927. 10.hó 21-én született Fertőszéplakon és köztünk volt Eszterházán 2010 . szeptember 10.-ig. Előző nap még dolgozott benn szeretett kastélyának  virágokkal és ereklyékkel  teli irodájában...

Ezt a képet nagy szeretettel  és tisztelettel készítettem - virág helyett  - a temetésére, amit a család jóváhagyásával  a koporsójába tettünk.  Emléke legyen áldott!

     Ez a cikk a VÁRAK, KASTÉLYOK, TEMPLOMOK c. folyóirat 2007. júniusi számában jelent meg.

         BESZÉLGETÉS BAK JOLÁNNAL FERTŐDÖN

Visszatekintve a jelen hegycsúcsáról igazi mesés díszletekkel fölépített sorsregény elevenedik meg most, elbűvölve a rácsodálkozót. A tengerszín szemű, törékeny alkatú, ám szívós természetű úrhölgy már emberöltönyit szolgált Eszterházán. Ezidáig 60 szép esztendőt. 1947-től máig egyetlen szerelme a kastély, annak mindenkori jelene, jövője és történelme. Hajdanvolt krónikások bizonnyal dicső honleánynak neveznék - a néhány éve - a Köztársaság Aranykeresztjével kitüntetett hölgyet, kinek neve Bak Jolán, az Esterházy kastély volt igazgatónője.

Erdélyi Lili Ada:- A ma tanácsadóként aktívan tevékenykedő Bak Jolán nemcsak, hogy igazgatója volt évtizedeken át az Esterházy kastélynak, hanem a kastélyból elszármazott tárgyak felkutatója is. Ez valami különleges küldetés? Mi az, ami motiválja Bak Jolánt arra, hogy föltétlenül fölkutassa a tárgyakat, amik valaha itt voltak?

Bak Jolán: — Amikor idekerültem a kastélyba, akkor egy orosz hadikórház költözött be éppen. Tehát a jelenlegi kastély teljesen ki volt fosztva. Sok mindent elégettek. Akkoriban kimondani azt, hogy helyreállítjuk múzeummá vagy valami mássá, szó sem lehetett róla. Tehát innen mindenki vitt, de senki nem hozott semmit, csak idegen anyagokat raktározásra. Ez volt a II. világháború utáni időkben. Végre 1959-ben, mikor Haydn halálának volt 150. évfordulója, akkor felmerülhetett a gondolat, hogy múzeumot hozzunk létre a középső részben. Akkor nyitottuk meg a nagyközönségnek.

 Amikor a 60-as években kaptam először pénzt a Minisztériumtól, hogy a kastélyból elszármazott berendezési tárgyakat visszaszerezzem, egyszer csak megjelent nálam Diebold Károly bácsi aki egy fényképész dinasztia utolsó tagja volt. Diebold bácsi még diákkoromból ismert, így elmeséltem neki, hogy az építkezés hozzám tartozik és visszavásárolom, visszaszerzem azon dolgokat, amik itt voltak a kastélyban. Megkérdezte, megajándékozhat-e egy gyűjteménnyel a fotóiból készült albummal? 1932-ben és utána még kétszer 1936-ig volt megbízása a herceg úrtól a kastélyba bejönni, és a leltárfotózást elvégezni.

ELA: - A soroló képek tanúsága szerint az egyiken például a tiszafákat még épp csemetékként láthatjuk.

BJ: -  A tiszafákat Cziráky Margit hercegné telepítette ide.

ELA: — Kiderült, hogy innen mindent elvihettek, behozni csak olyan dolgokat hoztak, amik egyáltalán nem ide valók voltak. Hogy lehetett akkor egyáltalán valamivel is berendezni a kastélyt? 

BJ: — Valaha a nyugati szárnyban Porpáczy Aladár igazgató úr egy kertészeti középiskolát rendezett be. Tulajdonképpen ők voltak az első honfoglalók, de a kastély keleti szárnya, valamint a középső rész a jelenlegi múzeum a növényraktár gabonaraktára volt. 1959-ben nyílt meg a múzeum, de csak pár teremmel, majd folyamatosan bővült tovább. Végül mi, a kutatóintézet is itt kaptunk helyet a keleti szárnyban. Porpáczy Aladár igazgató úr mellett voltam könyvelő. Utána mindig léphettem följebb, gazdasági igazgató lettem, aztán igazgatója a múzeumnak. A kutatóintézeté volt itt az egész terület, hozzá tartozott az ún. Két Gránátos ház, a lóistálló épülete, valamint az ún. tiszttartó-ház, amiből fiúkollégiumot rendeztünk be. Ide tartozott a Marionett Színház, a téli kert, az ipartelep, a park, a sírdomb, így nagyon nagy területe lett a kutatóintézetnek.

ELA: — Hivatásának érezte azt, hogy föl kell kutatni és újra vissza kell gyűjteni azt a sok-sok értékes tárgyat, ami innen „elindult" szerteszét a szélrózsa minden irányába?

BJ: Igen, lassan hivatásomnak éreztem, kezdetben persze nem ezzel a tudattal. Észre sem vettem, annyira megszerettem, mintha valóban a sajátom lenne ez a kastély. 1947-től mindmáig, tagadhatatlanul hosszú korszak ez. Az életemmé vált.

ELA: — Több mint félévszázad, jelesül már 60. esztendeje..

BJ: Őszintén, valami gyönyörű volt! Mind jobban belészerettem az itteni dolgokba, és mind jobban érdekelt, így kutatásokat végeztem mindenütt, ahol csak tudtam. Aztán összeismerkedtem „A Családdal", a ma élőkkel. Most már, hála Istennek járnak is ide, például a már említett XIII. herceg Antal, akinek nemrégiben alakítottunk ki itt egy lakosztályt. nagyon szívesen tölt itt napokat. Ismertem László herceg urat, Pál herceg urat. Sokat voltam Eisenstadtban (Kismartonban) a múzeumban, a kastélyban. Nagyon sok közeli ismerősöm van köztük, egyesek már azt hiszik, hogy rokonságban is vagyunk, mármint az Esterházy család és én. 1999-ben megszerveztem az első találkozót, akkor 33 Eszterházy rokon jött össze. Kimentünk a Sírdombra imádkozni — tudniillik Miklós herceg és a felesége, Cziráky Margit grófnő ott vannak eltemetve — és a találkozó programjaként, egy gyönyörű koncertet hallgattunk végig, utána a kápolnát mutattam meg, amit akkor kezdtük felújítani. Aztán egy fogadást rendeztünk, s akkor mindenkivel személyesen összeismerkedtem. Emlékszem — meséli mosolyogva - mindegyik mondta a másiknak: „Tudod, ő az, aki itt van a háború utáni időkből, és ő az, aki mindent tud".

ELA:  Visszatekintve az időben, egy nagyon érdekes életút — különböző stációknak, különböző státuszaival — rajzolódik ki Bak Jolán életében, és ez mind itt Eszterházán, a kastélyban. Mára mondhatni történelemmé vált neve és személye, Ön az az ember, aki szinte a legteljesebben ismerve az Esterházyak életútját az Esterházyak diplomatája is egyben. Ha van valaki ma Magyarországon, aki talán a legtöbbet tud az Esterházy-kastélyról és erről a főnemesi családról, az mindenképpen Bak Jolán. Erről az jut eszembe, hogy egyszer itt a kastélyban volt szerencsénk találkozni együtt Esterházy Antal herceggel, aki csak úgy emlegeti Önt, hogy „a kastélynak igazi hercegnője: Jolika". Hogy is van ez?

 BJ: Valószínűleg azt érzékelte Antal herceg is, hogy itteni munkásságom hosszú folyamat, és túlzás nélkül többdimenziós. Először csak önszorgalomból próbálkozva kutattam fel a környéken még ingyen visszaszerezhető tárgyakat, később aztán már adott a Földművelésügyi Minisztérium erre pénzt, és elkezdtem visszavásárolni.

ELA: Jolika, voltak-e olyan pillanatok a jó néhány évtized alatt a kastély falai között, amikor újra meg újra megdobogtatta valami a szívét, amitől azt érezte, hogy "Ez az én hivatásom", hiszen a családjává vált, mint az Esterházyak is? Megemlíthetjük itt, hogy Jolikának nincs is saját családja, hiszen az életének szinte minden percét a kastélyra szentelte. 

BJ: — 1959-ben elkezdődtek Kodály Zoltán vezetésével és vezényletével a komolyzenei hangversenyek. Attól kezdve minden nyáron megtartottuk a Zenei Heteket. A látogatók száma is évről-évre látványosan nőtt, mert volt olyan esztendő, amikor 253 ezer látogatót regisztrálhattunk. Ez a sokrétű feladat és programsor szívvel-lélekkel kitöltötte az életemet.

ELA: — Az is Bak Jolánnak köszönhető, hogy megnyílt a második emeleten a szálloda, amely turistákat fogad.

BJ: — Persze, kötelességem volt ez is.

ELA: - Regényes életpályájához tartozik, hogy volt egy titkos álma Bak Jolán igazgatónőnek, mely külön fejezet mára a kastélyban. A szénraktárrá becstelenített kápolna fölélesztése. A varázslatos megoldásig viszontagságos erőpróbákkal teli út vezetett.

BJ: Nagyon nehéz volt odáig jutni, míg végre megkezdhettük a munkálatokat. Először próbálgattam gyűjtögetni pénzt, ami persze erre kevés volt. Például néhány koncertet jótékonyságivá minősítettem és egy pár millió forint ebből összejött, valamint az akkortájt megjelent Eszterháza című könyvem bevételét is erre fordítottam, az adó 1%-okkal együtt, nem volt azonban könnyű dolog, mert korábban, amikor elkezdtem már a terveztetését, megkérdezte tőlem a minisztériumban a főnököm: „Aztán mondja Jolikám, akar maga még dolgozni a kastélyban?" Néztem rá a nagy szemeimmel miért kérdezi ezt? Így vallatott: „Kápolnát építünk?!" Tehát nem volt ez akkoriban épp dicső gondolat. 1979-et írtunk ekkor. Aztán a rendszerváltás után még komolyabban kezdtem vele foglalkozni bár már nyugdíjas voltam, ekkor hoztam létre az Esterházy Kastély Kápolna Alapítványt. Akkor a jó Isten az utamba adta a dánokat. Itt a városban van egy dán-magyar cég, akik tetőtérablak-építéssel foglalkoznak, az igazgatójuk átszólt és megkért: „Joli, úgy szeretném bemutatni a főnökeimnek a kastélyt! Kérlek, hogy te vezesd őket végig!" Akkor egy belső hang azt súgta: „Na, Joli most menned kell!" A koppenhágai királyi kastély igazgatója volt az egyik, másik két úr ugyancsak Koppenhágából és a VELUX igazgatója. Amikor bementünk a kastély-kiállítás megtekintésére, egyúttal az egyik könyvemmel, megajándékoztam őket, nagyon örültek. Utána mondja, hogy ők is úgy szeretnének valahol bemutatkozni, legfőképp műemléki szempontból. „Ó, - kaptam a lehetőségen - hát ettől szebb, jobb és szentebb dolog nem lenne, mint a kastélykápolna! !" Gyorsan felszaladtam az irodámba a kulcsokért és megmutattam. Akkor már épp látható volt az építkezés kezdete, erre felajánlotta, hogy segíteni fog a nálunk lévő alapítványon keresztül. Amikor elmentek, vártam hetekig-hónapokig, de egy sor írás sem érkezett. Egyszer csak kaptam egy levelet, amiben azt írjak; „Kedves kollegina, napokon belül megkapja azt a könyvet, amit én írtam a koppenhágai királyi kastélyról, olvassa olyan élvezettel, mint ahogy én olvastam a maga könyvét, Eszterházát." Magamban már háborogtam, hogy: "Ó, én nem ezt várom tőled!". Levél levelet követett, megköszöntem, és arra jött a válasz: „Egyeztetve a társasággal, rövidesen egy bizottsággal megtekintjük mi a teendő a kápolnában."  Kialakult köztünk egy szerződés, aminek értelmében 2 millió 100 ezer dán koronát kaptam ( 70 millió forint) — ebből állíttattam helyre a kápolnát. Már — pár évvel ezelőtt — fel is szenteltük. Sikerült vásárolnom egy nagyon jó orgonát, székeket, már szentmise is volt több alkalommal, sőt keresztelő, esküvő, egyházi hangversenyek is.

ELA: —  Különös pillanata és órája a történelemnek, hogy újra kitárható a kápolna kapuja a látogatók előtt.

BJ: — El is töltötte lelkemet az öröm, hogy ezt is megtehettem. Úgy érzem ez kötelességem volt. Nem kértek rá, hogy megcsináljam. Ellenkezőleg: meglepett másokat. Meglepte a Családot, akik a felszentelésen szintén szép számmal együtt voltak itt. A nívós helyreállításért megkaptuk az EUROPA NOSTRA díjat, melyet Koppenhágában Henrik dán királyi herceg hirdetett ki. A díjat jelképező bronz plakettet 2004. szeptember 14-én ünnepélyes keretek között helyeztük fel a kápolna falára.

ELA: — Azzal a több mint félévszázaddal, amit itt töltött és munkálkodott e birodalomban, próbálva újra „átmelegíteni" a falait, és hogy újra kitárható a kápolna kapuja és megszólal benne az orgona — ez a történelembe írja Bak Jolán nevét, itt az Esterházy kastélyban mindenképpen. Érzi mindezt a lelke mélyén?

BJ: -Azt hiszem, ezt valóban csak én érzem., De nagyon boldog vagyok, amikor erre gondolok és vissza azokra az évekre, amikor e falak között bizony nagyon sokat küzdöttem. Ám amikor belépek a kápolnába, valami felemelő hálaadó ima száll meg, hogy: „Istenem ezt is hagytad megélni!" Valahogy olyan érzés ez, mintha egy koronát helyeztek volna a fejemre, aminek tán ott volt a helye. Magam is meghatódom tőle, hogy a Teremtő kitüntetett ezzel a -mondhatni templomépítői — feladattal.

 

2006. december havában megjelent

AZ ESTERHÁZY KÁPOLNA ÚJJÁSZÜLETÉSE című könyve

magyar és német nyelven impozáns kivitelben.